A féllábú magyar jól van, jön le a hegyről!

Döbbenetes! Ez az a szó, ami végig ott motoszkált az ember fejében, amikor Erőss Zsoltot hallgatja, miközben a legújabb expedíciójáról készült filmet nézi. Ez az érzés sokkal intenzívebb, ha a narrátor maga Erőss Zsolt. Ebben az élményben lehetett része azoknak, akik kedden meghallgatták őt a Hám János Iskolaközpontban.

A név kötelez, mondhatnánk Erőss Zsolt kapcsán. Ugyanakkor el kell ismerni, ez egy olcsó szójáték csak, amely nem méltó egy olyan emberrel szemben, mint Erőss Zsolt. Pedig belőle tényleg árad az erő, a pozitív gondolkodás. Még akkor is, amikor a sötétben ülve meséli a film képeit és senki nem látja, hogy mosolyog. Csak érzi! És ez a fontosabb.

Erőss Zsolt, aki 1968-ban Csíkszeredában látta meg a napvilágot, 2002-ben első magyar állampolgárként mászta meg a világ legmagasabb csúcsát, a Mont Everestet. A földkerekség tizennégy legmagasabb csúcsa, azaz a nyolcezresek (egyaránt 8000 méternél magasabbak) közül kilenc már behódolt neki. Mind a tizennégyet eddig 28-an mászták meg. Magyar ember eddig tizenegyre jutott fel. Erőss Zsolt meg akarja hódítani a magyarságnak a fennmaradó hármat is.

Eltökélt szándéka neki ez, annak ellenére, hogy 2010 január második napján szörnyű baleset érte a Magas-Tátrában, minek következtében jobb lábszárát amputálni kellett. Ennek ellenére egy évvel később már úton volt a világ negyedik legmagasabb csúcsa, a Lhoce felé. Ami 8516 méter magas.

Erről az expedícióról tartott filmvetítéssel egybekötött élménybeszámolót kedd este a Hám János Iskolaközpont csordulásig megtelt előadótermében, az Erdélyi Kárpát Egyesület szervezésében. A csúcs meghódításáról készült, mintegy másfél órás film, három világba enged betekintést: egyrészt a nepáliak világába, másrészt a hegy és a hegy embereinek világába, harmadrészt pedig a mozgáskorlátozott ember világába. Erőss Zsolt ugyanis kendőzetlenül, valami megdöbbentő nyíltsággal és megnyugvással, hitetlen természetességgel beszél a tátrai baleset súlyos következményeiről.

Mint ahogy megdöbbentő bensőséges viszonyról árulkodott az, ahogy a különböző, az átlagember számára oly távoli és megfoghatatlan csúcsokat emlegette. Akárcsak James Fenimore Cooper híres regényhőse,  Nathaniel Bumppo és a préri esetében, úgy Erőss Zsolt esetében is érződik: ő oda tartozik, ő ott érzi jól magát. Ő szereti azokat csúcsokat.

A döbbenetes tájak és felvételek mellett ami e sorok írója számára a legmeglepőbb volt a Lhoce-expedícióról készült filmben, hogy csúcsidőben akkora a forgalom a Himalája csúcsai között, mint Velencében karnevál idején. Az üzlet, a mobiltelefon, az internet már hétezer méter magasságba is betört.

Ezzel együtt Erőss Zsolt megőrizte a természetes hitét és a természetbe vetett hitét. Ő önmagáért tűz ki újabb célokat: önmagáért, a sportemberért és önmagáért, a mozgáskorlátozottért. „Az embernek és főleg az élsportolónak, mindig kell legyen célja. Fokozottan igaz ez egy olyan emberre, aki valamilyen fogyatékkal él. Nekem ez az expedíció a visszatérést jelentette a normalitásba. A céljaimat pedig kitűztem és el akarom őket érni", mondta olyan magától értetődő hittel és hitelességgel, mint ahogy azt, hogy „tudtommal még senki nem mászta meg műlábbal, oxigénpalack és serpa nélkül a Lhocét. Ugyanakkor az, hogy én fél lábbal folytattam a hegymászást és az élsportot, az nem olyan nagy dolog. Erre sokan voltak már képesek".

„Balesetek mindig vannak, ez elkerülhetetlen. Amikor elkövettünk egy hibát, aminek következtében a kommunikációnk megszakadt, a hírem még ott fenn is megelőzött. Szájról szájra terjedt a hír, hogy a féllábú magyar jól van és jön lefelé a hegyről", mesélte nevetve Erőss Zsolt és vele nevetett hálás közönsége is.

Remélhetőleg még sok expedíció után lesz erre alkalma. Mert Erőss Zsolt nem adja fel, amíg mind a tizennégy nyolcezresre fel nem jut egy magyar.